Prológus

Apa háromszor járt az irodámban. Először amikor kiválasztottam, hol szeretnék dolgozni. Másodszor a megnyitást megelőző napon, első ügyfeleim megérkezése előtt ellenőrizte a bútorzatot. Fizikailag, földrajzilag szeparáltan, azaz egyedül dolgozhattam, de szakvizsgáig hivatalosan a Marsupium Iroda gyakornoka maradtam. Korai önállósodás? Talán. Türelmetlenül vártam, apa biztatott és támogatott. Kellett hozzá, hogy Kordás Tibor, a Marsupium vezetője személyesen ismert, és apa garantálta, hogy megtéríti, ha kárt okozok.

A helyszín kiválasztásával apa tökéletesen egyetértett, sétálva tíz perc alatt érek a bírósági negyedhez, metróval két megálló. Az iroda megvásárlása fedezet hiányában szóba sem jöhetett, másfelől az irodaház biztonsági szolgáltatásai, a belépőket ellenőrző recepció, az őrök mindenkinek hasznosak, egy kezdő, fiatal ügyvédnőnek különösen. Apa és a biztonság… Anya maga volt a gondoskodás, maximális odafigyelést és végtelen meséket kaptam tőle. Türelmesen végighallgatta a barátságokról és azok megszakadásáról szóló történeteket, ilyenkor takarékra vette a gulyásleves vagy a lecsó alatt a gázt, amíg csacsogtam, így kizárólag rám tudott figyelni. Ez anya. Apa a biztonság, a féltés. A művelődési háztól, ahova balettozni jártam, hazáig át sem kellett szállni a busszal, mégis értem jött kocsival, amikor sötétedés után lett vége az órának. A lányok együtt sétáltak haza, kibeszélték nemcsak a tanárokat, a fiúkat, hanem bárkit, aki nem volt velük. Hat év után inkább befejeztem a balettet, mint eltűrjem, hogy apa nevetségessé tegyen a babusgatásával. Apa ebbe beletörődött, ahelyett, hogy felhagyott volna az örökös kísérgetéssel. Azt mondta, veszélyes az út. Mi veszélyes, amikor öten-hatan voltunk együtt? A fák árnyéka? A sarki virágboltnál lebzselő fiúk? Talán ő sem tudta a választ, mégis elveszítettem a vitát vele szemben.

Második látogatása az irodámban ismét vitával végződött volna, ha van beleszólása a berendezésbe. Juhar-, tölgy-, bükk- vagy cseresznyeszínekre számított egy ügyvédi irodában, ám a lila árnyalatai az orgonaszíntől az indigóig átütötték a tűrésküszöbét, még úgy is, hogy ködszürke író- és tárgyalóasztallal, ködszürke szekrényajtókkal igyekeztem komolyságot adni a szobának, ahol legalább annyi időt töltök, mint a lakásomban.

Harmadszor a munkahelyemre nem az apa jött a lányához, hanem a bíró az ügyvédhez. Hivatalos megbeszélés volt, amelyről pusztán ketten tudhattunk. Harmadik típusú találkozás, olyan, ami sosem történik meg a földlakók életében.

– Emlékszel az Amicus Curiae-díjkiosztást követő gálaestre, ahova anyával mentünk? Nagyjából egy éve volt.

– Persze, azóta sem voltunk együtt sehol. Újra megrendezik?

– Emlékszel a védőügyvédre, akivel táncoltál?

– Öt vagy hat pasival táncoltam, és egyiket sem ismerném meg. Nem tudom, melyik volt a védőügyvéd.

– Te leültél pihenni az asztalhoz. Ő megígérte, hogy visszajön éjfél után, de Kordás Tibi mondta neki, hogy felesleges. Ennek ellenére ismét felkért.

– Akivel összevitatkoztatok? Miért kellett az a vita? Miért nem volt elég egy egyszerű nem? Akkor sem értettem.

– Igéző nő lettél, Viki! Vigyáznom kellene rád. Én sem tudtam, ki ez a férfi, Tibi mesélt róla azon az estén. Még a védőügyvédek csődöre sem teheti meg, hogy „egy a tucatból” nőként bánik veled. Ezt próbáltam megértetni Pápai Zsolttal.

– Neki is ezt mondtad, hogy csődör, a szomszéd asztalokig hallatszott.

– Nem akartam, hogy egy ilyen alak legyen a közeledben. Durvábbat mondtam neki, azt, hogy bika, valóban kicsit hangosan. Szóval Pápai Zsolt ma járt az irodámban. A magánnyomozói a múltamban vájkálnak. – Van arra szó, amikor az, aki a biztonságot jelenti az életedben, összetörten ül előtted, és láthatóan retteg? Erre nincsen szó. Némán végighallgatod, miközben rád is átragad a rettegés. – Te már megszülettél, anya Balázzsal volt várandós. A három szoba szűkös volt, pázsitot, zöld füvet, gyepet, hintát, csúszdát, homokozót szeretett volna nektek. Futott a szekér, csoportvezető lettem, hitelt vehettem fel, megvehettem a házat, amelyben most lakunk. Megszületett Balázs, Dénes iskolába járt, nem fértek be a gyerekülések, kellett a tágasabb kocsi. Nem akartam semmit megtagadni tőletek, pénzre volt szükségünk.

– Mit csináltál, apa? – A torkodat maró sav égeti, kiszakad ez a három szó, amikor rádöbbensz, hogy példaképed, a bíró apád nem feddhetetlen.

– Loviztam, bennfentes tanácsok segítségével. Utazni is akartam, világot látni veletek. Aztán a belső emberem meghalt, kisodródott az autópályán egy kanyarban, legalábbis ezt írták a rendőrségi aktába, amikor lezárták. Adósságaim lettek, ami csak tetézte a bajt. Vagyonmegosztási, kártérítési ügyekben kerestek meg, négy ügyvéd pereiben segítettem. Egyikük alzheimeres, egy dolgozik még, ketten meghaltak.

– A vagyonmegosztáskor gyerekek is szoktak lenni. Hány per volt, apa? Miért mondod ezt el? Miért most? Mi köze ehhez Pápai Zsoltnak? – Egykor szűkös volt a háromszobás lakás, most a saját irodám falai dőltek rám.

– Kiderítette a részleteket. Talán neked nem kéne tudnod, talán nemet kellene mondanom a zsarolására. De akkor anyád elveszíti a családi fészket, ahol minden szőnyeget, csillárt ő választott, ahol én ütöttem a szögeket a falba a fényképeitekhez. Balázs esetleg elmehet kollégiumba, de bezáródnak előttünk a lehetőségek, amelyeket a kapcsolataim tartanak nyitva. – A megsemmisítő fenyegetés a legérzékenyebb ponton ér: a család biztonsága kerül veszélybe.

– Mit akar Pápai Zsolt?

– Egy héten belül keresd meg az irodájában! Különben elkezdi kiszivárogtatni, amit megtudott.

Apám átadta a hadüzenetet, amelyet ő hozott a fejemre.

Zsolt nem állt szóba velem a titkárnőkön keresztül. Edit hozta a hírt, hogy azt kéri – így, „azt kéri”, nem ragaszkodik hozzá, nem elvárja, hanem kéri. Merő formalitás –, személyesen hívjam fel. Azt üzente, apámnak megadta a telefonszámát.

A beszélgetés olyan volt, mint bármelyik kollégával, semleges, rideg időpont-egyeztetés.

– Vadnai Viki vagyok! – Beléptem az irodájába, bemutatkoztam a titkárnőnek. Zsolt ajtaja nyitva volt. Valóban nem emlékeztem rá, csak arra, hogy apa fülsértően osztotta ki azon az estén a fejem felett, a hátam mögött. Most sem akartam látni a férfit, pusztán arra vágytam, apámat ne hozzam szégyenletes helyzetbe.

– Pontos vagy! – Egyszerre értünk az ajtóhoz. Ő az íróasztala mellől jött elém, én az előtérből érkeztem. Ezzel az ügyvédi irodával elégedett lenne az apám. A bőrkanapék, az antikolt könyvszekrények és a restaurált íróasztal tekintélyről, pénzről és sikerről árulkodik. A fekete dombornyomású marhabőr ügyvédi táskáját nyitva hagyta az egyik széken. A márkajelzés nem hagy kétséget, a Dionigi táskát kizárt, hogy az ebay-en vette, egyedi rendelés, vagy kiutazott érte Itáliába. A bélése is bőr, hirdeti a tárgyalótermi, ügyészeken aratott diadalait. Nem csak azért nem emlékeztem Zsoltra, mert elfordultam, amíg apám cirkuszolt. Lehetne egy férfi a szupermarketben a szomszédos sorból, azokat is megnézem, amíg várom, hogy sorra kerüljek, ám már a parkolóban sem ismerem meg őket. Kordás Tibor nem keverte össze valakivel? Pápai Zsolt mint Casanova? Nőcsábász? Csődör? Ez a pasi? Négy férfiból egy ugyanilyen ápolt borostát visel, és ilyen világoskék szempárt is havonta látok. Pár évvel végezhetett előttem az egyetemen, öt évnél nem többel, az biztos. – Foglalj helyet! – Mutatott a bőrkanapéra. – Tünde, kapucsínót kérünk három cukorral, én citrusos teát! – szólt a titkárnőjének, utána bezárta az ajtót.

– Honnan tudod a kapucsínót? – A dühös hallgatást megtörte a meglepetés. Tánc közben biztos nem a három cukorról beszélgettünk.

– Tekintsd névjegynek! Ha apád múltját kiderítem, akkor a te jelenedet is. – Miközben fél perc alatt megmutatta, mire képesek a nyomozói, kitett elém egy A4-es borítékot a dohányzóasztalra. – Fél órát táncoltunk, hívogatóbb voltál annál, hogy lemondjak rólad. Köszönettel tartozom apádnak, aki hozott egy döntést. – Velem szemben ülve kezdte el magyarázni, miért kellett az irodájába jönnöm. – Bontsd ki a borítékot!

– Mit akarsz? – Felesleges lett volna kibontanom, apám múltja állt benne azzal az alapossággal felderítve, amelynek köszönhetően azt is tudja, hogy az édes kapucsínót szeretem.

– Téged. Egy hónapra hozzám költözöl. Dönthetsz, január vagy február legyen!

– Miért csinálod, Zsolt? Miért zsarolsz? Egy nyugdíjas, védtelen embert és a családját támadod.

– Két okom van. Bárhogy szidhatott volna apád, tökfilkó, nőcsábász, szívtipró, azonban a bikát nem tűröm! Akkor sem, ha csendben, négyszemközt mondja. És ami a fontosabb, olyan lánya van, akire rárepülnék. Apád múltja csupán eszköz. Így van ez évezredek óta, „az atyák esznek egrest, és a fiak foga vásik bele” _(Ezékiel). Olvastad Blocktól Az apák bűneit? Nem lenne esélyem nálad, első este nem hagynád magad megfektetni, a második randit lemondanád valamilyen ürüggyel, mert addigra utánanéznél, ki vagyok. Egy hónap! Hogy megvédd az apádat, az egzisztenciátokat, a családodat és magadat. Ha közkinccsé teszem a boríték tartalmát, Vadnai Sándort hatalommal való visszaéléssel vádolják majd, nem is szólva a kártérítésekről az elsikált ügyek miatt. Sajnos akármilyen jól felkészült ügyvéd vagy, csak a korrupt bíró lánya leszel.

– Már minden ügy elévült.

– Marhaság! Egyenként talán, de folytatólagosan, bűnszövetkezetben nem. Védőügyvéd vagyok, kolléganő! Tudom, hogy kell megírni egy olyan feljelentést, ami megáll az ügyészség előtt. Azt felejtsd el, hogy elhallgatják az ügyet, védve a bírákat, a bíróság hitelét! A bulvárlapok címlapjai lesznek a biztosítékaim. Értesz engem?

– Igen. – Ebbe az egy szóba száz tonna aggodalom vegyült. – Vadállat vagy. Mennyi ideig gondolkodhatok?

– Nem vadállat, ragadozó, azt mondják rólam. Min gondolkodnál? Hogy január vagy február, ezen? Máson felesleges. Vadnai Sándor lánya a legértékesebb trófeám lesz. – A volt főnököm nem tévedett, a gátlástalan alfahím és az agresszív ügyvéd kéz a kézben mutatkozott be.