Kedves Naplóm!
Zsolt a pendrivomat nem vette el, de jelszava elzárt tőlem. Szombaton, távozása után nem folytathattam az írást.
Nemcsak elengedett egy nappal hamarabb, ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjen. Ahogy az érkezésemkor magához, most a lakásomba is felhozta bőröndjeimet. Nyomós oka volt rá.
– Kérhetek egy kávét? – Cipekedés után kezet mosott, ezt követően kérdezte meg. Gyűlölöm a napot, amikor ugyanígy összepakolva vártak bőröndjeim az indulásra, és mégsem gyűlölöm Pápai Zsoltot. Megismerkedésünkkor az irodájában megmutatta agresszív, gátlástalan arcát, amely megalapozza a hírét. Amint megérkeztem, vendéglátómnak az első naptól emberi arca volt. Végig tartottam tőle, még akkor is, amikor már tudtam, következetes, kiszámítható a haragja, szigora. Ha valami nem tetszik neki, először figyelmeztet rá, utána büntet.
Az ágyban sem lobbanékonynak mondanám, stabil az ezer fokon égő a libidója, ugyanakkor hiú arra, apám azt mondaná „sportot űz belőle”, hogy az ágyából ne szálljon ki elégedetlen nő. Brúnóval, a kutyussal megnyerő volt, ha van ilyen összefüggés, akkor a jövőben egy nő megbízható apát tudhat gyerekei mellett. Korábban elképzelhetetlennek tartottam a gondoskodását, talán kamaszkori önmaga szállta meg, amikor a kelleténél aggódóbb volt betegségem estéjén. Természetes a kávé, amikor elköszönünk.
– Olyan voltam veled, ahogy viselkedni szoktam a nőkkel. Nem számított, ha lelépett egy, jött a következő. Te nem mehettél el, kihasználtam a helyzetet, a határ az volt, hogy sírni nem akartalak látni. Nem olyan voltam, mint más nőkkel, időnként kíméletlenebb. Valahol félúton kezdtem tudomásul venni, egyszer vége lesz a négy hétnek. Nem tennék semmit másként, talán két hónapra kérnélek az apádtól. Mondtam az elején, esélyem nem lett volna, hogy így együtt legyek veled, esélyünk nem lett volna arra, hogy valamennyire megismerjük egymást. Jó lenne elkezdeni egy hétköznapi, a fogság nélküli kapcsolatot.
– Korábban hiánytalanul ideadta az apámról összegyűjtött anyagot. – Vége van a négy hétnek, amit egy védőügyvédnek úgy kellene neveznie, a személyi szabadság korlátozása. Ennyi történt!
– Adj nekem egyetlen esélyt, édes! Adj esélyt megteremteni egy másik egyensúlyt egy másik világban! – Talán ismét kamaszkori önmaga szállta meg. Zsolt képes könyörögni!
– Nem csak a bezártság az ok, nem csak a megalázás, amit a fogsággal okoztál. Két galaxisban élünk, Zsolt! Te a férfidominancia világában, én a független nők között.
– Az elején félelmetes lehettem, napok alatt kellett hozzászoktassalak saját életemhez, ahonnan nem volt menekülésed. Gyorsan el akartam fogadtatni a helyzetet, hogy ne ezen rágódj négy hétig, lehessenek egyéb témáink, egyéb programjaink. Mi volt a legrosszabb, Viki?
– Őszintén? Az utolsó két nap, amikor már nagyon vágytam haza.
– Előtte?
– Több vacak dolog volt.
– A legrosszabb mi volt, a legvacakabb?
– Talán amikor beteg voltam. Vártad, és nem tudtam neked vacsorát főzni.
– Ez már egészen hétköznapi. Gondolj bele! Miért nem kapok egy lehetőséget, ha ezt érzed mélypontnak?
– Nem megy, Zsolt! Menj haza, légy szíves!
– Mi volt a legjobb?
– Ez nem kérdés, Szlovénia.
– Erre gondolkodás nélkül, azonnal válaszoltál!
– Menj el, kérlek! Reggelig győzködhetjük egymást, képtelen vagyok folytatni. – Mit szólna apám, ha Pápai Zsolt oldalán jelennék meg?
– Pihend ki, ülepedjenek le a dolgok! Visszajövök egy hét, visszajövök két hét múlva, és újra felteszem a kérdést.
Ma jött vissza. Az „ülepedésnek”, ahogy nevezte, a lehető legbiztosabb döntés lett a vége. Nem tudok, nem akarok kapcsolatot vele, taszít oda visszamennem, ahova lánc kötött. Kizárólag azért engedtem be a lakásomba, mert feloldotta a jelszót, és újra tudok írni a naplómba.
Ismét elbúcsúzom tőled, naplóm! Elküldtem Zsoltot. Igyekszem visszatérni az életbe. Alig-alig megy, még nem akarok férfira gondolni, férfit látni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése