Én is hordok „haza” aktákat, az étkezőasztal lett a dolgozóm. Már elkértem Zsolttól a polgári perrendtartást, bírósági határozatok gyűjteményét, a társasági törvényt, az adózási jogszabályt.
Negyedszer jelentem meg az ajtajában egy óra alatt, eddig türelemmel viselte a zaklatást munka közben. Írt valamit, nem a laptopján dolgozott, letette a tollat.
– Mondd, mi az, ami nincs fenn a neten? – Szavai ingerültséget jelezhettek volna, a hangsúlyban ennek nyoma sem volt.
– A jogegységik.
– Azok is fent vannak, Viki! Te nem törvénytárakat akarsz. – Ült a terjedelmes asztala mögött. Nem tudom, ez a nagyobb, vagy az irodájában lévő. Úgy kérdezett, mint egy tanár, én pedig úgy toporogtam, mint egy megszeppent óvodás. – Ezt akarod? – Már előttem állt, tenyeremet az ágyékához vezette, tettre kész volt.
Látogatásaim a dolgozószobájában átlátszóak voltak. Tébláboltam az ajtajában, először mertem élni az engedéllyel, amelyet korábban adott: „Te is hívhatsz magadhoz, Viki!” Semmi szükségem nem volt a bírósági határozatokra, a polgári perrendtartásra pláne nem, ügyfeleim között az egyetértést az irodámban teremtem meg, nem a központi kerületin. (Ahogy a Markó utcai intézményt emlegetni szoktuk, no nem a bv-re gondolok.) A társasági törvény és az adózás le van töltve a laptopomra. Vajon már az első kérésemkor tudta, hogy kizárólag ürügy?
Nem csak a félbehagyott este emléke hajtott. Egy hét és egy hétvége alatt elérte, hogy hétfőn és kedden is többször gondoltam rá, mi több vártam, vágytam a csókját, az ujjai érintését.
– Igen. – Válaszolni szerettem volna, mégis pusztán suttogtam.
Ott hagytuk a roskadásig megpakolt két asztalt.
– Miért kételkedsz, hogy happy end lesz a vége? – A hagyományos aktus után hozzábújtam.
– Várj egy kicsit! – Eltűnt a fürdőben, pár perc múlva visszafeküdt mellém. – Kezdjük azt a happy endet! – A sokat tapasztalt szexpasi lezserségével és magabiztosságával szólított fel. A szájszexből nem erőszak, nem szégyellni való etyepetye lett, hanem kihívás. Farkának friss tisztaságillata volt és gerjesztő íze. Lankadtan adta a kezemre magát. Nem csupán a tenyerem kószált rajta, a tegnapi tapasztalatom is elővettem, és oldalról legalább annyit kényeztettem, mint a hegyét. A megszilárdulással, megszilárdítással nem volt gond. Eleget akartam tenni a kihívásnak, a feladatnak, amelyet kaptam, megmutatni, rettentő mélységekbe le bírom nyelni. A naiva! Felszisszent, de nem a gyönyör hangja volt. Eddig feküdt, most felkönyökölt, hogy lásson. – Ne kapkodj!
– Mit csináltam rosszul?
– Még semmit, de már izgató sem volt, időben jelzem. Folytasd, ráérsz! – Folyamatosan nézett, ellenőrzött, mint edző a tanítványát. – Nézz rám! – Maga felé fordította az államat. – Ásíts egy nagyot! Hatalmasat! – Kitátottam a számat, egyszerre hajtott a kíváncsiság és a félelem. A francba, nem az oráltól tartottam, hanem attól, hogy elrontok valamit. Hány bombázó nyalta már tökéletes orgazmusba Zsoltot? Nem akartam lemaradni. A kudarctól féltem. – Jusson eszedbe közben! És ne nyeld le, pusztán a makkot vedd be! – Nem lankadt, időnként mégis szisszent, ilyenkor „ásítottam”, vagy ha nehezült az állkapcsom, akkor magamtól is. A szisszenések pontosak, útmutatók voltak, egy olyan férfi alaposságával tette, aki tisztában van a kicsiny jelek fontosságával, valamikor a múltban nők hangocskáiból tanult meg olvasni. – Feküdj ide mellém! – Basszus! Nem szállt el, akármit próbáltam, most meg is fenyít. Egy kézmozdulattal jelezte, forduljak oldalra. – Mintha ásítanál, Viki! És nyújtsd ki a nyelved! – Ő tette be magát a számba. Égő, égető, ”kezdjük az alaplépéseknél!”, kudarcot ígérő szexórán voltam. – Folyamatosan érjen a nyelvedhez, ne húzódj el! És csak a makkot! Csináld, Viki! Csináld! – Elengedte magát, a tenyeremet helyezte a farkára, és élvezett! Hurrá! Csillagszórós, konfettimámoros siker! Talán nem kudarc volt, talán visszatartotta a kilövellést, amíg megmutatta az alaplépést.
– Mit rontottam el? – Oka volt a tanításnak, meg kellett tudnom.
– Majdnem semmit, néha koccoltak a fogaid.
– Ne haragudj! – Hogy lehet egy ilyen kritikát elviselni? Ezt jelentette, amit Zsolt mondott, de a korábbi pasijaimnak se volt jó? Kizárt, hogy velük nem ügyetlenkedtem.
– Nem vagy reménytelen! – Csókolt, mosolygott, viccelődött. Az arcom valószínűleg hűen tükrözte, hogy a sírás határára sodródtam. – Elélveztek a srácok?
– Általában igen. Volt kivétel.
– Lehet, csak fáradt volt, mégis szólhatott volna, amikor valami nem stimmelt. Az ő baja.
– Tanítottál orálra lányokat?
– Soha. Csiszoltam picit a technikádon, pompás példány leszel. Cicciolina sem volt ügyes tízévesen.
– Honnan gondoltad, hogy nem lesz happy end? – Hasonlata nevetésben oldotta fel a kétkedésemet.
– Happy end lett. Alig volt pasid előttem, és bizonytalan voltál, amikor megkérdeztem, hogyan élveztek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése