A szerda esti középhaladó száj-nyelv képzés meglepetését túlszárnyalta Zsolt jövő hétre várható vendége. Rám bízta a választást, hogy egy hétig hármasban leszünk-e. Feri, a barátja síelni indul, és kutyáját a szülei most nem tudják befogadni, mert a mamáját kórházban kezelik. Korábban már kétszer kényszerültek hasonló ellátást, gondoskodást keresni, és Zsolt lett a beugró ebfelügyelő. Brúnó kutyapanzióba megy, ha nem vállalja. A helyzetet bonyolítja, hogy egy kertben tartott border collie-ról van szó. Teljesen elzárkóztam volna a gondolattól, ám miután megnéztem a videót Brúnóról, nem tudtam elviselni, hogy idegenekre bízzák, bezárják egy hétre. Az állat mozgásigényével kapcsolatos fenntartásaimat Zsolt elhessegette, mondván eddig egyedül oldotta meg a kutyasétáltatást.
Nem csak beleegyeztem jövő hétre a harmadik lakótársba, egész esténk ennek jegyében telt. Évekkel ezelőtt láttam a Borough-farm kutyájának történetét, most zaklatott kíváncsisággal néztem újra a filmet. Mit teszek majd egy ilyen négylábúval? Mit fog szólni Zsolt, ha elrontok valamit? A lefekvés előtti órában kutyakajákat kerestem a neten, nem értek egyet Zsolttal, miszerint egy hétig a száraztáp tökéletes lesz.
Miután ágyba bújtunk, nem volt szükség a lezser szexlovas hívogatására, gyakorolni és tanulni akartam. Mondhatnánk úgy is, hasznosan tölteni időmet a szükséglepedőn. Frivol? Lehet…, talán…, biztosan az. Gátlástalan? A szó sem jutott eszembe. Zsolt hálószobájában átragadt rám is a könnyed lebegés, ahogy az intimitáshoz viszonyul. Nap mint nap ügyvédi kiskosztümben, öltönyben befolyásolni igyekszünk ügyfeleinket. Meztelenül sem tettem mást, hajszoltam a sikerélményt, és Zsolt arcán tükröződött ügyességem vagy kudarcom. Szégyen? Az micsoda? Ha a férfi miattad nem sül el. Tartózkodó lényemnek nem maradt hely, magával ragadott a kihívás, a bizonyítási kényszer.
Vigyáztam, ne emeljem el a nyelvem, ahogyan tegnap tanácsolta. Olyan mélységbe engedtem, amíg képes voltam kontrollálni. A nyelvem volt a sín, amely a farkát biztonságos pályán tartotta. Tanítómesterem a bemelegítést tartotta szemmel. Miután meggyőződött, hogy járt utakon maradok, nem erőltetem a látványos, ám romboló kísérleteket, a felügyelet helyett átadta magát pezsgő vérének. Szerepcsere következett. Megértettem, miért nyitott szemmel ölelkezik. Parázsló, izzó, majd lángoló arcvonásainak gerjesztő hatása felért azzal, mintha ujjai a csiklómon táncolnának. A felcsigázott testek, a vágyódó tekintetek visszahullnak rá, kéjtől fátyolos női szemek fokozzák az izgalmát. Nagyszerű! Csakhogy fordult a kocka, én süllyedtem alá paráznaságba a mámortól elhomályosult, bársonyos kék szemek tüzében. Elhúztam a nyelvem, és nyaldostam, két ajakkal szoptam pusztán a makkot, máskor hosszú, úgy tizenöt centis, a golyócskákig húzódó siklásokkal kényeztettem Zsoltot, és ezáltal magamat is.
Nem volt szüksége a mélységre, töretlenül fokozódó izgalmát szolgálta, hogy nincs egyéb tennivalója, pusztán nyújtani saját mámorát, halasztani az elsülést.
Váratlanul, erejét vissza nem fogva dobott hanyatt. Mint amikor egyetlen ugrással szárnyalsz át egy hegyi patak felett, azzal a lendülettel a puncimban volt.
– Nem hagylak magadra! – Együtt repültünk el talán egy napkitörésbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése