Brúnót reggel Zsolt rövid sétára vitte, én áttettem a mai ügyfeleket délutánra, ha a kutya délig olyan jól lesz, ahogy most van, akkor néhány órára magára hagyhatom. Úgy tűnik, a vírus vagy bármi volt, amilyen gyorsan ledöntötte a lábáról, olyan gyorsan el is tűnt. Azért ma este még kikönyörgöm, hogy a hálóban aludhasson velünk.
Túl vagyok az ittlétem felén. Tegnap Zsolt minden elképzelhetőnél nagyobb törődést mutatott. Brúnó biztonságban lett volna az állatkórházban, ehelyett időben, energiában, anyagiakban nem ismert korlátokat, pusztán egy állatka miatt, amely rá van bízva, amelynek tőle függ nemcsak a léte, hanem hangulata is.
Én sem úgy érzem már magam, mint Robinson a lakatlan szigeten. Önvédelemből, a jövőmet és magamat óvandó Zsolt hírhedtsége miatt elszigetelten élek. Zsolt lakásának 72 négyzetmétere az életterem, társam nincs, csupán felügyelőm. Egyetlen ember köt a való világhoz, a titkárnőm. Túl fogságom félidején egy együttérzésre képes fegyőrrel igyekszem kiélvezni, amit a lepedőn kaphatok, tanulhatok.
Tegnap Brúnó kötötte le a figyelmemet, elmaradt élménybeszámolóm a hétfő estéről. Hétfő estére Zsolt újabb meglepetést tervezett. Eljövendő pasijaim hálásak lehetnek neki, anélkül, hogy tudnának róla. Ez aznap este jutott eszembe, amikor a munkájában megfáradt ügyvéd szexvámpírként töltődött fel energiával. Megszakította, majd ismét megszakította, aztán folytatta a közösüléshez, az eggyé váláshoz vezető utat. Az aktusban a legperzselőbb a behatolás, a második legperzselőbb a beteljesülés, a harmadik legperzselőbb… sorrend nincs, mindhárom felér a dobogó aranyozott fokára. Nos, a harmadik legperzselőbbről szólt Zsolt meglepetése: a várakozásról. Amikor küszöbön ácsingózva, feltüzelt csípővel és ágyékkal még nem teljesülsz be, még nem engeded magad és párod elrepülni.
– Ki volt a jogialapok tanárod? – Ilyen kérdést nem lehet feltenni a mellemet csókolgatva! De lehet, Zsolt feltette.
– Ne szórakozz! Nem volt ilyen tárgy. – Válaszolni is lehet, turbékoló pezsgéssel.
– De volt! Első félévben, tavasszal jogtörténet következett utána, arra sem emlékszel?
– Hagyd abba! – búgtam tovább.
– Mit? Ezt? – A nyakamat nyalta. – Vagy ezt? – A mellemet szopta. – Esetleg ezt? – A csípőmön, a mámorpöttynél nyalakodott.
– Menj a fenébe! – Fokozódott a kéj. Elszakítottam magam tőle, összegömbölyödtem, és hátat fordítottam. Beláthatatlan volt, meddig serkenti a szenvedélyt. Kérdései nem hagytak kétséget, ez volt a terve.
– Ne menekülj! Hova mennél? Kielégítetlenül… – Két karja körbefont, a jobb lábam volt felül, a combomat két térde közé szorította, tenyerével a vénuszdombomat vette célba. – Elég lesz az állambölcselet, az az egyetem végén volt.
– A francba! Engedj el, kérlek!
– Mit csinálnál?
– Megfordulnék.
– Az más.
– Hiányzol. Mire vársz? – Felé fordultam, tarkójába én kapaszkodtam, csókkal válaszoltam a kérdésre.
– Erre vártam. Ne kapkodj, ráérünk!
– Ellenállsz a csajoknak, ha húzni akarnak? – Úgy hajoltam felé, úgy könyököltem az arca mellé, hogy mellem a szájába ereszkedett.
– Ez az! Csalogató meglepetések. – Feltűnően elégedett volt. – Itt ne hagyj! Még! – Két tenyerét a hátamra szorítva tartott a szájában, időnként oldalt cserélt. Egyik bimbóm sem panaszkodhatott elhanyagoltságról, nyaldosta, szopogatta, harapdálta, megadott nekik mindent, mi szem-szájnak, mellnek ingere. Egyik kezemmel hátranyúltam, fenekemhez dörzsöltem csőre töltött duzzadó erejét. – Ne, Viki! Ne siettesd!
– Mit akarsz?
– Téged, sokáig.
– Újratöltesz.
– Később, most adjunk időt! – A hátamra fordított, könyökére támaszkodva feküdt mellettem, tökéletesen végigpásztázhatott, és másik keze szabadon körözött a testemen. – Kis terpesz! Ne mozdulj! Maradj nyugton! – kérte, miközben ujjai a nyiladékot szántották a combjaim között.
– Ne szórakozz! Legalább hagyd abba, mássz le rólam!
– Csak két ujjal. Hogy hívták az állambölcselet tanárt? Előadások az audmaxban voltak, ott fért el az évfolyam.
– Nem tudom, hagyd abba! – pezsgésem szakadatlan volt.
– Nem sülsz el, arra vigyázok, hallani akarom a nevet! Gondolkodnod kell! – Felháborítóan pimasz volt. A bennem lobogó tűz lehetetlenné tette, hogy ellenálljak. A robbanás utáni békességet akartam. Azt a bizonyos harmadik legperzselőbbet éltem, amely a dobogó aranyozott fokán áll: a küszöbön ácsingózó várakozást. Alkudozásra nem adott esélyt, eszembe kellett jutnia a tanár nevének.
– Veres Béla.
– Majdnem jó, az utolsó év stimmel, közigjogból szigorlatoztunk nála. Törd a fejed! – Húzott tovább Fülig Jimmy. Kizárólag a helyes névvel szökhettem tovább. Fejemben a hatodik, nyolcadik előadó nevét rendeztem el az időben, majd a keresett arc is beugrott. Nő, az biztos, a Dóráig eljutottam, a vezetéknév üresen kongott. Zsolt tenyere nem nyugodott, egy rakéta voltam, amely a röppályán egy magasságban lebeg, se le, se fel. Hogyan akadhat el a Challenger kilövés közben úgy, hogy nem zuhan le? Nem jut eszembe az állambölcselet tanár vezetékneve.
– Teleki Dóra!
– Helyes! – A behatolás, a beteljesülés, a dobogó másik két aranyozott foka nem váratott magára. – Képes vagy próbára tenni a türelmemet! – Elsülés utáni első mondat elárulta, Zsolt is gyorsabb kielégülésre számított, ám a feszültség fokozásának oktatója félúton nem adhatta fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése