25.nap délután négy óra, szerda

Tegnap képtelen voltam írni, hétfőn kezdődő vérzésem miatt a fájdalom legyőzött, nem csak engem, Zsoltot is. A menstruációmmal nem szoktam kínlódni, időnként be kell vegyek egy-egy görcsoldót, most sínylődtem. Magam sem hittem, hogy a stressz hatással van erre, de az elmúlt hetek szorongása eredményt szült.

Reggel kezdődött, amikor Zsolt elköszönt, a hasam már akkor vacakolt. Alighogy megérkeztem az irodába, bevettem az első görcsoldót, hatástalan maradt, egy óra múlva guríthattam le egy fájdalomcsillapítót is. Ezekkel úgy-ahogy elvoltam, amikor hazaértem, bevettem a következő kéttablettás kombinációt. Enyhítették a görcsöt, nem szüntették meg. Ágynak dőltem, egy filmmel próbáltam lekötni figyelmemet, sikertelenül. A napló írása szóba sem jött. Zsolt így talált rám. Bevásárolni még képes voltam, a szatyrokat kipakolatlanul hagytam a konyhában.

Nyilvánvaló volt, amint belépett a hálóba, hogy beteg vagyok.

– Édes, mi a baj? – Nem fordult vissza a dolgozójába lepakolni, a zakóját sem vette le.

Én csupán küszködve vártam, hogy múljanak a panaszaim, de Zsoltot totálisan felkészületlenül érte, hogy a fájdalom legyőzi a nőt, aki eddig társa volt a paráznaságban. Az aggodalom és tehetetlenség kettőse megijesztette. 
    – Fáj valamid? Mióta tart? Lázad van?

– Nem vagyok lázas, csak a hasam fáj.

– Mit ebédeltél ma? Állott volt valami.

– Nem csaptam el a hasam, Zsolt. Görcsölök egy kicsit.

– Aki egy kicsit görcsöl, az nem mozdulatlanul néz filmet. Édes, a vérzésed miatt van? Máskor is így szokott lenni? – Az aggodalom, a szorongás kétségbeeséssé vált.

– Szinte soha. Most erősebb.

– Én tettem? – A kétségbeesés egészen mélyről tört fel.

– Nem. Hacsak nem a stresszel, az ideköltözéssel.

– Vettél már be gyógyszert? Mit hozzak neked?

– Akkor vettem be, amikor hazaértem. Nem kell több.

– Dehogynem. Viki, szenvedsz, ne ellenkezz! Biztos, hogy csak női fájdalom? Lehet más is, ha nem hatnak a tabletták. Meg kéne néznie egy orvosnak!

– Nem kell, Zsolt! Megérzem, ha a havibaj fáj.

– Biztos, Viki? Hívok segítséget. – Már kezében volt a mobilja, és tárcsázott, amikor bezárta maga mögött az ajtót.

– Felesleges, Zsolt! Holnapra elmúlik, ne avass be másokat! – Nem figyelt rám, hiába szóltam utána.

– Szia! – Ennyit hallottam, a konyhába távolodott, halkan beszélt. – Hol fáj a hasad, Viki? – Kétpercnyi beszélgetés után tért vissza, a telefont nem vette el fülétől.

– Ott, ahol a menzesz szokott, a medencém! – Próbáltam nyilvánvalóvá tenni dühömet, amiért akaratom ellenére telefonált. Azt ígérte, más nem szerez tudomást kényszerű itt lakásomról. Bárki volt a vonal másik végén, feleslegesen avatta be.

– Hallottad? – A telefonba szólva kérdezte. – A derekad, hátad is fáj? – Továbbította a vonal másik végéről jövő kérdést.

– A derekam, kicsit.

– Mikor vettél be gyógyszert?

– Kettő körül érkeztem meg, akkor. Hatóránként lehet, még várni kell. – Úgy tartotta a készüléket, hogy az ismeretlen hallhassa a választ.

– Reggelig négyóránként vehetsz be görcsoldót és fájdalomcsillapítót. Utána nem tudom, mi lesz. – Befejezte a hívást, közvetítette telefonpartnere tanácsát. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Az ügyvédet, aki valószínűleg egy tömegmészárlás tettesének védőbeszéde közben sem veszti el a fejét, egy szokásos, mindennapos női panasz kibillentette az egyensúlyából.

– Kinek árultad el, hogy itt vagyok?

– Senkinek, az orvos a barátom. A nevedet nem említettem, nem tudja, ki vagy. Ő is azt mondja, a nők ismerik magukat, ha reggelre sem leszel jobban, akkor hívom újra. Hol vannak gyógyszerek? – Egy sárga tablettát és egy zöld-sárga kapszulát hozott a táskámból. Nem ment ki a hálószobából, amíg nem éreztem könnyebben magam. Nem vettem észre, mikor aludtam el, a konyhában hallottam matatni, amikor felébredtem.

– Találtál kaját? Ne haragudj, nem főztem. – Kimentem hozzá.

– Jobban vagy? Miért nem szóltál? Ezért hagytam nyitva az ajtót. – Valóban tárva volt a hálószoba ajtaja. – Ne butáskodj, Viki! Nem vagyok hajcsár. Együnk inkább! Én sem vacsiztam még, kettesben jobb étvágyad lesz.

Sonkával, kolbásszal, szalámival, paradicsommal, paprikával, retekkel megrakott asztal mellé ültünk. Nem szimplán megterített, hidegtálszerűen elrendezett tálcányi tányérok vártak rám. A gondos, ínycsiklandozó tálalás ellenére alig csúszott le valami a torkomon, amíg ő vacsorázott. Nem múltak el teljesen a panaszaim, a sorozatunkat már elviselhető görcsök közepette néztem. Zsolt plédet terített rám, és átkarolt. Három hete elképzelhetetlen lett volna a gondolat, hogy Zsolthoz húzódni nemcsak megnyugtató lesz, hanem fájdalomcsillapító hatású is.

– Enned kellene valamit! – Elindított egy újabb részt a krimiből, ő maga visszament a konyhába.

– Ez mi? – Elcsigázottan is nevetést csalt ki belőlem. A tányérról, amit elém tett, egy mosolygó arc nézett vissza, amelyet Zsolt különböző öntetekből, egyéb kajákból rajzolt.

– A szeme zöld. – Leült mellém, magához húzott. A tányérarc szemei olívabogyók voltak. – Szőke. – A haját majonéz adta. – De lehet ombré is, mint a tiéd. – Csokiöntettel barnította a frufruját.

– A szája ketchup. Én nem húzom ilyen vörösre. – Az ötlete, kedvessége, találékonysága elűzte sínylődésem maradékát.

– Valóban. Halványítjuk. – A majonézt hívta segítségül.

– Megrajzollak téged!

– Hozok tányért és festékeket. Ecset nincs, ott az ujjad. – Puszit kaptam, utána indult a konyhába az ételarc anyagaiért. Fejtörést a világoskék szeme okozott, végül áfonya és narancsdzsem keverékéből hoztuk össze. – Megborotváljuk! – Tejszínhabbal fedte a csokiöntetből fogpiszkálóval firkantott háromnapos borostát.

Elérte, amit akart, a kajaférfi tejszínhabos borotválása után jóízűen vacsoráztam meg.

– Kérhetek valamit? – Elérkezettnek láttam az időt a bátortalan és reménytelen kérdéshez. Fel kellett tennem, magamat hibáztattam volna, ha nem mondatom ki az elutasító választ.

– Bármit megkérdezhetsz.

– Hazamehetek egy nappal hamarabb?

– Szombaton? Igen, ebéd után.

Annyira meglepett az elutasítás hiánya, hogy megköszönni is elfelejtettem, pusztán tudomásul vettem rabságom rövidülését. A következő adag gyógyszert Zsolt adta, ragaszkodott hozzá, ne várjam meg a fájdalom kiújulását. Elalvás előtt szavamat vette, hogy éjjel felébresztem, ha folytatódnak a görcsök.

Az éjszakánk nyugodt álomban telt, reggel ő keltett engem tablettával és kapszulával a kezében. Az utolsó adag volt, rendbe jöttem. Babgulyás fő a tűzhelyen, penne carbonara lesz a folytatás, Zsolt kedvencét, az amerikai palacsintát vaníliás mascarponéval kínálom, hálából az ápolásért.

Elképzelésem nincs, mit csinálunk ma este. Mit lehet tenni egy szextúrán, ha közbeszól a természet? Valószínűleg filmet nézünk.