Este indulunk haza Budapestre, addig van a szoba lefoglalva. Zsolt ebéd után beájult az ágyba, szüksége van rá, hétvégén rendszeresen alszik délután. Egy „polgári”, emberarcú szokás, természetessé válik, amikor megismered.
Tegnap azt írtam, a legképtelenebb szexkalandba kezdett bele? Tévedtem. Az ma történt meg. Reggeli után visszatérve az étteremből a szemmaszk társat is kapott, egy pálcát!
– Menj a picsába, Zsolt! Ezt nem! – Nem elakadt a szavam, hanem dübörgő útjára eredt. Mertem volna így megszólalni a lakásában? Nem. Valószínűleg ezért vette elő semleges terepen, az őszinte reakciómra volt kíváncsi.
– Megbíztál bennem a jeges patakoknál, vakon is bíztál bennem. Bízz bennem most is! Játék lesz, nem bántanálak.
– Mit akarsz? – Kíváncsiságom résnyire nyílt.
– Simogatni.
– Ezzel?
– Igen, a pálcával. Mondd ki a nevét! Add a tenyered!
– Nem!
– Viki, kérlek! Csupán a tenyered! Hadd simítsalak meg! – A tenyeremet odanyújtottam, de a fejemet elfordítottam. Képtelen voltam nézni, amit megengedtem neki.
– Csiklandoz! – Önkéntelenül nevettem fel, a kezemet mégsem húzhattam el, Zsolt sebes reflexszel megfogta. A válaszom egy mosoly volt. – Engedj el, kérlek!
– Természetesen. – Levette ujjait a kezemről. – Tedd fel! – A szemmaszkot nyújtotta felém. Megráztam a fejem. Elfogadom, rajtam lesz, de kizárt, hogy én magam vegyem fel. Rám adta.
Egy fotelhez navigált, arra ült le, úgy húzott az ölébe. A bimbóm morzsolása volt a kezdet. Bele a közepébe! Fokozatosabb bemelegítésre számítottam, a meglepetés izzító hatása működött. Ezután csókolt meg, faltam az ajkát, miközben pödörgette a bimbómat vagy markába fogta a mellemet.
– Bízz bennem, édes! Nem bántottalak, mióta velem vagy! – Kibújt alólam, én ültem a fotelben, ő a háttámla mögé ment. – Dőlj hátra, édes! Ne félj, dőlj hátra! Lazíts! – Két tenyere a mellemre siklott, ekkor hagyott el minden erőm. A fejemet a fotelre hajtottam, ha nem lett volna rajtam szemmaszk, most sötétült volna el a világ, maszk mögött is becsuktam a szememet. Nem megcsókolt, a fülembe nyalt, majd éreztem a fogait, eközben mellemet hol a melltartó csipkéje csiklandozta, hol az ujjai, ahogy utat találtak a fehérneműbe. Már csuklóig járt a melltartómban, megszűntek a szellőszerű, lágy érintések, keményen megmarkolt. A blúz még rajtam volt, melltartóval együtt húzta, hámozta le rólam. Lihegésembe időnként sziszegés vegyült. – Gyönyörű vagy! Iszonyatosan kívánlak, Viki! – Tovább hevített, ahogy erősen szorongatott. Apró panaszhangjaimat csókokkal hallgattatta el. Ez világosban is izgalmas, de vakon őrjítő, totális bizonytalanságba taszít, hogy nem látod, merre mozdul, hogyan mozdul, mire számíts egy tizedpillanat múlva.
– Kéhrlek, nehh! Nehh folytasd! Sok! – Nem bírtam tovább a bizonytalanságot,
– Ne hisztizz! – A férfi élvezte, hogy kiszolgáltatott vagyok, végeláthatatlan folytatást akart. Utasítás volt, nem kérés, elfojtotta rebegő panaszkámat. – Fordulj! – Mii van? Nem értettem, mit akar, a fotel háta mögött állva. Nem tettem semmit. – Fordulj ide, Viki! Térdelj! – Ez kérés volt, értelmes, érhető. A háttámlára könyököltem. Ő mellém állt. A francba! Pálcával cirógatta a gerincemet, a műanyag bot végén puha gumilapka volt, azt húzogatta a bőrömön. – Ennyi lesz, édes! Megígértem, hogy nem fáj. – Eddig megfeszülve támaszkodtam, most hagytam a testemet elernyedni. Semmi nem történt, és mégis, hátamra labirintust rajzolt a gumilapka. Miért féltem tőle? Olyan volt, mint gyerekkoromban találgatni, melyik betűt rajzolta a hátamra a padtársam. Nem olyan volt, egymilliószor finomabb.
Levette a nadrágomat és bugyimat, miközben az ülésen térdeltem még mindig a háttámla felé fordulva, reá könyökölve. – Hallgass rám, Viki! Kérem a kezedet! – Hátranyúltam, továbbra is élesen éreztem mindent, azt is, hogy tenyeremet popsimra teszi, a saját bőrömet tapintottam. – Tartsd így! – A puha gumilapka érintését vártam, ám ma a nagy ugrások napja van, szemem ismét nem készíthetett fel arra, ami rám várt. Azonnal behatolt.
– Baszd meg! – Én azonnal elélveztem.
– Ne hisztizz! Hova rohansz? – Ő tartotta magát. A gumilapka nem csupán a hátamon indult el, a hasamra is rajzolt vele. Levette a szemmaszkot, maga felé fordította arcomat. Nem az a ragadozó volt, akit az otthonában megismertem. Ott zsákmányra vadászott, ennek a ragadozó tekintetnek hajszára, cserkészésre van szüksége, a trófea pusztán bónusz. Azt hiszem, ez az őszinte Pápai Zsolt. – Őrjítő vagy! Felszántalak belül! – Keményen megbaszott, mégsem haragudtam rá. Sportszerűen, szabad terepen fogott be. Bármikor mondhattam volna nemet, megpróbált volna rábeszélni, ahogy a pálcára, vagy letett volna a szándékáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése