Zsolt már tud rólad, naplócskám!
– Mit írsz a konyhában? – Zsolt a hálószobából jött ki. Azt hittem, alszik.
– Egy szerződéshez jegyzetelek.
– Azt mondtad, egy hétig szabadságon vagy. Mutasd meg, légy szíves! Abból élek, hogy tudjam, mikor hazudnak a szemembe! – Átnyújtottalak neki, nem volt más választásom. Kivette az egyetlen dolgot a kezemből, amely a valódi életemhez kötött. Sírva fakadtam. – Ezt éjjel kezdted. A kamaszkorit látták a szüleid? Hol őrzöd?
– Nincs másik. Ott hagyattál velem mindent! Kényszerítettél, hogy idejöjjek, legalább ezt engedd meg nekem, kérlek! Ez az egy, amit kérek! Kapaszkodnom kell valamibe, ami arra emlékeztet, hogy egyszer vége lesz. – Most zuhantam a kétségbeesés legmélyebb szakadékába, amióta apám az irodámban járt. Amikor már semmivel nem bírtam magam meggyőzni, hogy idejöjjek, az anyám jutott eszembe. Arra gondoltam, őt meg kell védenem. Ha Zsolt a naplómat is elvette volna, akkor hiába minden, feladom.
– Nem viheted ki a lakásból! Leteheted bárhova, nem nézek bele, de el nem viheted! Fejezd be, amit írsz! Aztán várlak az ágyban!
– Azt hittem, alszol. – A napló marad! Drága anyukám, nem kell szembesülnöd apa bűneivel.
– Vártalak, azt gondoltam, iszol valamit, aztán visszajössz. Írd le, amit szeretnél! Aztán gyere! – Zsolt magamra hagyott.
Így szerzett rólad tudomást tíz perce. Lássuk, mi történt velem ma!
Korán érkeztem a budai társasházba, késni nem akartam, kiszámíthatatlan, mennyi ideig tart az út. Zsolt a parkolónál várta, hogy beguruljak a kapuból. A pincegarázsban egy lakáshoz egy parkolóhely tartozik, nem bővítették amikor a villában kialakították a társasházi lakásokat. Helyette az épület mellé építettek fedett beállóhelyeket, az egyikre fel volt festve Zsolt lakásának száma. Előre gondoskodott egy hónapra a parkolóhelyemről.
Az irodában hivatalos öltönyt viselt, most dzsoggingban volt, pólót nem vett fel, csupán egy dzsekit kapott magára, amelyet nem cipzározott össze. Nem fázott csaknem félmeztelenül. Gyűlölöm azért, amit velem tesz, vak mégsem vagyok, hódító felsőtestet nem fedett el.
– Könnyen idetaláltál? – Előzékenyen kinyitotta a kocsim ajtaját. – Mennyi csomagod van? Nézzük meg! – Visszatért a rémület, amely elinduláskor szállt meg, miközben kipakolt a csomagtartóból. – Felviszem őket! – Ködös agyamon keresztül kezdett derengeni, hogy egy másik Pápai Zsoltot látok. Nyoma sem volt az agressziónak, a gátlástalanságnak. Udvarias házigazdává vált, aki vendége kényelmét kereste. A bőröndök két körben kerültek fel, egyhavi ruha és illatszer nem fért el a két kezében egyszerre.
A lakásában kinyitotta a szobák ajtaját, hogy mit hol találok, a bőröndöket a hálószobában tette le. Szekrényeket ürített ki nekem. Kérdésemre elmondta, a saját ruháinak egy részét a dolgozószobájába pakolta át. Befejezte a csomagok felhordását. A nap első programjának szánta, hogy elfoglaljam a helyemet.
Ezután ismerkedtem meg a konyha nyílt és rejtett zugaival. Választási lehetőséget ajánlott, itthon ebédelünk, vagy étterembe megyünk. A menü házhoz szállítása mellett döntöttem, a lakásában nem botolhattak belénk Zsolt trófeáit számláló cimborái. Ebéd alatt elmondta a szabályokat. Megkaptam a lakás kulcsát, és adott egy bankkártyát. Nem csak az ágyába vár, többet követel, mint egy ágyastól. A bejárónője hetente kétszer takarít, főzni nem fog a hónap alatt. Zsolt hétvégén elvárja, hogy főzzek, hét közben kétszer. Nem vagyok bezárva, de háromig haza kell érnem. Addig az irodámba is bemehetek, vagy ahova szeretnék.
– Egy hétig szabadságon vagyok, nem tudtam, mit akarsz tőlem. – Szabaddá tettem magam egy hétre, fogalmam sem volt, mi történik velem.
– Kedves. Körültekintő vagy. Nekem csak hétfőn nem kell bemennem, utána folytatom a tárgyalásokat.
– Mit főzhetek? Mondhatnál valamit, mit szeretsz, mit utálsz.
– Nem válogatok. Változatos legyen!
A beszélgetések olyanok voltak, mint amikor az idegenvezetővel egyezteted a programot, csak az életem lett a program. Akár baráti csevej is lehetett volna, ha a gyomrom helyén nem egy szikla lett volna. Erről felesleges többet írnom, úgy hozzám tartozik, mint egy testrész, mint az ujjaim vagy a szempillám. Ha kezem van, akkor ujjaim is vannak, ha szemem van, akkor szempillám is van, ha gyomrom van, akkor a szikla is ott van a kényszerű fogság miatt.
Zsolt nemhogy nem rohant le, nem is közeledett, hanem ismerkedett. Arról kérdezett, melyik suliban tanultam, mennyi idősek a testvéreim, hol laknak a barátnőim. Az „egykori pasik” témát nem említette. Délután egy baltimore-i kábítószeres gyilkosságokat felderítő krimisorozat első évadát kezdtük nézni. Az ő ötlete volt, öt évad van előkészítve az itt-tartózkodásom idejére. Vacsorára nyilvánvalóvá vált, igyekszik figyelmes házigazda lenni, a lehetőségekhez mérten meg akar nyugtatni.
A feltételeit, az elvárásait ismertette, a hálószobáról egy névelőnyit nem szólt. Ki merne rákérdezni? Én nem. Nem a kanapén tervezte az éjszakáit, nem költözött ki a dolgozószobába. Kérésbe csomagolt utasítására együtt húztuk fel az ágyneműt a franciaágy párnáira, plédjeire. Természetesen a ruháim is a hálóban voltak. Szó nélkül tette egyértelművé, a konyhán kívül hol a helyem, hová vár a lakásában. Most visszamegyek, leginkább visszasomfordálok az első éjszakára az ágyába, ahonnan egyórányi forgolódás után szöktem ki. Tévedtem, amikor azt hittem, elaludt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése