Későn jutottam naplóíráshoz. Brúnóval most értünk haza első közös sétánkról, a vizes tálját szárazra nyalta, most a párnájáról mozdulatlanul figyel. Háromszor sétáltatjuk egy nap, Zsolt viszi reggel, én délután, és még lefekvés előtt jár neki rövid higiéniai kirándulás Zsolttal. Nem kutyagoltam korábban, Mohó a kertünkben szaladgálja ki magát. A hibátlanul betanított Brúnót Zsolt póráz nélkül viszi ki. Engem alig ismer, és kétséges, képes lennék-e olyan határozott lenni, mint egy férfi, így én nem merem elengedni.
A zárt futtatót tíz-tizenöt perc alatt érjük el. Amekkora örömmel vártam, hogy velem is szabadon, póráz nélkül szaladgálhat, és a labdás játékunkhoz sem a nappalit kell feldúlni, akkora volt a csalódás. Írtam már, nem sétáltattam még kutyát, nem számoltam azzal, hogy a körülkerített helyet más gazdák is kihasználják. Nem ismerem alaposan Brúnót, az idegen állatokat meg egyáltalán nem. Két ismeretlen kutya barátkozásáig tartottam ki, aztán pánik tört rám. Mi lesz, ha hirtelen összeugranak? Melyik látszólag barátságos, mégis neveletlen jószág harapja meg a megőrzésre adott kutyát? Zsolt reakciója is nyugtalanított, de jobban tartottam attól, mit mondunk Feriéknek, ha Brúnó megsérül. Ráadásul voltak olyan idős vagy éppen gyermek gazdák, akiknek szava mit sem ért, nem bírták magukhoz parancsolni az ebüket. Maradtunk a környék pórázzal történő bebarangolásánál. A futkározás és labdázás hiányát másfél órányi szaglászással pótolhatta.
Főzni most kezdek, az első bátortalan kényeztető vacsorát Zsolt nem ellenezte, ezen felbuzdulva Brúnónak saját húsos csontot vettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése