Brúnó beteg. Naplóírással siettetném az időt, Zsolt sem alszik, igyekszik az aktáiba bújni, mégis többet nézi a kutyát, mint a papírokat. A kutya már akkor bágyadt volt, amikor délután hazajöttem, a vizéből reggel óta alig fogyott. Kezembe vettem a labdáját, amit általában kitörő örömmel, ugrálással szokott fogadni, most mozdulatlanul nézte a készülődést. Feltettem rá a pórázt, de vonszolnom kellett volna, nem tettem meg. Felhívtam Zsoltot, aki azt kérdezte, észreveszek-e mást is. A mi Mohónkat láttam betegnek, láttam rajta a fájdalmat, ennek Brúnón a nyomát sem fedeztem fel, csupán az oldalára dőlve alvó kutyának tűnt. Kinyitotta a szemét, amikor nevén szólítottam. Zsolt annyit ígérhetett, hogy siet, azonban még két egyeztetés vár rá. Fél óra múlva Brúnó hányt és a párnájára pisilt. Ismét telefonálnom kellett, Zsoltot hosszas várakozás után sem értem el, megbeszélés közben akkor sem venné fel a mobilt, ha rengene alatta a föld. Tíz perc múlva újabb hányást és bevizelést követően ismét csörgettem, ezúttal gyorsan felvette, ám egy női hang szólt hozzám.
– Kamarás Tünde vagyok, jó napot kívánok! Az ügyvéd úr tárgyal, segíthetek önnek? Esetleg hagy neki üzenetet? – Basszus! Zsolt titkárnője. Ennyit az inkognitómról.
– Megmondaná neki, a kutya miatt hívjon fel? – Miután Tünde elköszönt, szinte eldobtam kezemből a mobilomat. Ekkor jutott eszembe, be sem mutatkoztam, lebukásom full udvariatlanná tett.
– Úton vagyok. – Zsolt vezetés közben hívott vissza, az eltelt időből kiderült, hogy lemondta az utolsó ügyfelét.
Látott már ilyet valaki? Zsolt az ölében vitte ki Brúnót a kocsihoz. Nem vette át ügyvédi öltönyét, élére vasalt nadrágján fekete-fehér szőrű kutya pilledt az állatkórház várójában. Kifejezetten szűkszavú volt, konkrét gyakorlati kérdésekre hagyatkozott, ivott-e Brúnó, amióta vele vagyok és hasonlók. A szavak emberét hallgataggá tette az aggodalom.
Brúnót bent akarták tartani. A vizsgálat után az állatorvos annyit mondott, kezd kiszáradni, egyszerű vírusfertőzés okozhatja, vagy olyan étel, amit nem szokott enni, azonban veszélyesebb betegség is lehet. Laborvizsgálatra este nincs lehetőség. Feriék hoztak száraztápot, kutyának való konzerveket, Zsolt nem tudott olyan kajáról, ami új lenne. Kedd van, Brúnó gazdája pénteken jön haza Olaszországból, lehet, hogy addigra nem lesz kutyája? Fel kellene hívni. Zsolt nyugalomra, türelemre kért, reggel telefonál nekik, ha nem javul Brúnó állapota.
– Mekkora ketrecbe zárják be? – Ekkor akarták tőlünk elvinni, nyugtalanságomat őszinte rémület váltotta fel. Nem elég, hogy beteg, rács mögé teszik.
– Szükség van rá, Viki – vigasztalt Zsolt, de sikertelenül.
– Látni szeretném!
– Nyugtassa meg a feleségét! Biztonságban lesz a kutyájuk, tapasztalt állatgondozó vigyáz rá. – Az orvos Zsolttal próbált szót érteni, helyesen, kétségbeesésemben nem hallgattam volna egy idegen szavaira. Na de feleség?! Dermesztő borzongás terjedt szét a gerincem mentén.
– Tudod, hogy nem lehet, gazdákat nem engednek be. – Zsolt ugyanolyan apai türelemmel szólalt meg, ahogy elviselte a kutya ötcsillagos étrendjét és lakása játéktérré válását. Nem hallotta a bénító szót? Talán elengedte a füle mellett.
– Látni akarom! – Közel jártam ahhoz, hogy zokogni kezdjek. Zsolt suttogott az orvossal, nem hallottam, mit mond, de utána bemehettünk a „kórterembe”. A ketrecek nemcsak szűkek voltak, hanem ridegek is. Az eszem felfogta, így tarthatók tisztán, mégsem voltam képes elfogadni, hogy Brúnó csempék között töltse az éjszakát. A kicsiny kennelek csempézett beépített szekrényre hasonlítottak. – Zsolt, injekciót, gyógyszert sem kapott! – Nem adtam fel, nem akartam elszakadni új barátomtól. Nem az én kutyám, de Mohót sem hagytam volna idegenek csempés börtönében.
– Asszonyom! Itt kell maradnia, meg kell figyelnünk éjszaka. – Az állatorvos sem adta fel.
Huzakodásunk vége injekció és infúzió lett, de nem az úgynevezett kórteremben. Makacsságom kinyitott egy másik rendelőt, ahol mi őrizhettük Brúnót. Egy, majd még egy injekciókoktélt adtak neki, és nemcsak egy, hanem két infúziót. Ezek után felállt, reszketve, bizonytalanul, saját lábán kóválygott a kocsihoz. Az állatorvos aprólékosan részletezve elmondta, mire figyeljünk, hogyan itassuk, mikor kapjon gyógyszert, milyen tüneteknél menjünk vissza. Kiállították a számlát, amely Brúnó vizsgálatán, gyógyszerein felül tartalmazta az állatgondozó bérét és az extrán kinyittatott vizsgáló takarítási díját.
Az út hazafelé további zűrt tartogatott. A hátsó ülésen vigyáztam a kutyusra, aki két kanyarral Zsolt lakása előtt újra hányt.
– Vigyük vissza! – Az én rábeszélésemre nem hagytuk a kórházban, én sodortam veszélybe. Ijedtségem pánikká fokozódott, aminek másik oka a visszataszító szennyeződés volt a kárpiton.
– Annyit kanyarogtam, Viki, mint egy szerpentinen. Ha saját párnáján fekve is hány, akkor visszük vissza. Nyugodj meg, kérlek! – Egy gyengéd apa az egyetlen leánygyerekével lenne ilyen türelmes.
– Állj meg! Le kell törölni az ülést, beivódik a piszok, mire hazaérünk. – Viharos képek tűntek fel a férfi dühéről, amikor meglátja az autójában a tócsát.
– Ne mozdulj! – Megállt, kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, elém guggolt. – Nyugodj meg! – Térdemre tette a tenyerét. – A garázsban kiporszívózom, holnap fél óra alatt kitisztítják, nyoma sem marad.
– Én adtam neki egy kockasajtot.
– Ez hogy jön most ide?
– Olyan kaját adtam, amit nem kapott korábban. Az állatorvos azt mondta, ettől lett beteg.
– Azt mondta, lehet attól is. Biztos nem egy kockasajttól volt ennyire vacakul. Nem egy dobozzal adtál neki?
– Csak egy fél sajtot, szinte sírt érte. – Én fakadtam sírva.
– Ne láss rémeket! – Belém szorult a válasz, annyira meglepett Zsolt megingathatatlan nyugalma. Ismét elérte, hogy az történjen, amit ő akar, a béketűrése elnyomott minden ellenkezést.
Brúnó itthon megivott fél tál vizet, és nem hányt többet. Kettőkor kell gyógyszert kapnia, akkor váltunk, utána Zsolt virraszt mellette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése