Korábban ért haza, mint szokott, öltönyt sem viselt. Bőrdzseki volt rajta drapp pólóval, bugyiáztató volt a slim fit szabású fekete farmere. Így köszönt be a hálóba. Azzal a lendülettel ment volna tovább, valószínűleg enni valamit, ám a mozdulata megakadt. Az ágyon ültem, a laptop a kezemben volt a naplóírás miatt.
– Baj van? Látsz rajtam valamit? – Pontosan tudta, hogy látok. A pasit, aki hiányzik mellőlem a díványról.
– Nem öltöny van rajtad.
– Olyan helyen jártam, ahol feltűnő lett volna a zakó, nem tudhatták, hogy ügyvéd vagyok. – Kellett a pasi! Nem moccant, megvárta, amíg kikapcsolom és lezárom a laptopot, megvárta, amíg én lépek hozzá.
Csókja követelő volt, égető. A szlovén Alpokban használt szemmaszk és pálca tüzét hordoztuk magunkban mindketten. Mi a francnak állok fel az ágyról, ha egy percen belül úgyis visszadönt? Azért, hogy visszadönthessen.
– Hiányoztál, édes! Baromi jó volt veled hétvégén. – A dzsekit ő tépte le magáról, a pólót én róla.
– Ezért jöttél korábban haza? –„Igen” válaszban reménykedtem, és megkaptam. Közben ajka súrolta a számat, beleharaptam, pár pillanatig hagyta magát, aztán ő tette magáévá nyelvemet. – Ne haragudj, Zsolt, vérzek.
– Negyedik hete vagy itt. Ezért kérted, hogy később jöhess? – Beköltözésem előtt két hét haladékot kértem, nem árultam el, miért. Tartottam tőle, mit fog szólni zsarolóm a piros-tilos napok miatt. – Mennyire? Tegnap nem volt semmi gond. Téged zavar?
– Ma kezdődött, nem sok.
– Akkor jó lesz. Miért szégyenlősködtél velem három hétig, ha tudsz olyan lenni, mint a hotelben voltál? – Lehúzta a trikóm keskeny pántját, és mellemet gyurmázta, miközben a lábammal átkulcsoltam ölemhez préselődő derekát. Csípőm szinte észrevétlenül, de biztosan magától ösztönösen úgy mozgott, hogy érezhessem a fekete slim farmer dörzsölését. Rajtam feküdt, átkarolta a vállam, szakadatlan csókolt. A vágy csendben kibírhatatlan volt, nyögtem vagy sikítottam, magam sem tudom. Mit csinált? Foga közé vette bimbómat, addig húzta, nyújtotta mellemet, amíg a nyögésbe szisszenés vegyült, akkor lazított rajta, majd ismét megfeszítette. Azt hittem, bepisilek… a gyönyörtől. Elengedett, felnézett rám, meggyőződött, valóban az érzékiség útján járok, nem a fájdalomén, és folytatta a harapdálós melltépkedést.
– Nem bírom, Zsolt! – magam is meglepődtem, amint kacagva bújtak elő a szavak.
– Dehogynem! Élvezz nyugodtan, nyúlj magadhoz!
– Nehh!
– Mi lesz? – Fogai szorítása erősebbé vált, combjának dörzsölése megszűnt, elvette a lábát. Izzó tekintettel követelte az önkielégítést.
Megtettem. Az édes-kegyetlen mellrágcsálás nem hagyott más választást.
– Egy lotyó vagy! – Ezen szavak kíséretében hatolt belém. Komótosan járt egyre mélyebben, szemét nem vette le az arcomról, mosolygott. Ujjai nem dörzsölték a mámorpöttyömet, hanem meghitten cirógatták. – Ne hagyj magamra, Viki! Ne hagyj magamra vasárnap! – A cirógatás a combom között vad izgatássá fokozódott, tekintete kéjről, bujaságról és… lehet rosszul láttam, de olyan volt, mintha ragaszkodásról árulkodott volna. Csípőm táncolt alatta, szünet nélkül nyögtem, szája a nyakamhoz ragadt. – Ne hagyj el, édes! Megérdemelsz minden gyönyört. – Oldalt fordított, két combom ölelte át. Vállamat és derekamat úgy karolta át, mintha vigyázna rám. Zsolt nemcsak mámorító volt, hanem biztonságot is nyújtott. Ismét mellharapdálás következett, ugyanakkor óvó, védő ölelést kaptam. Derekamat átfonó karja lejjebb siklott. Mi ez? Ijesztő-izgatóan kellemes volt. Egy ujja picit popsimba csúszott, miközben egyesültünk. – Gyerünk, Viki! Mozogj! – Ujja addig várt a popsimban, amíg újra elszálltam.
Ismét fordított rajtunk, két combom tárva-nyitva, hanyatt fekve hívogatta, hozzám térdelt. – Ez az, édes! Folytassuk! – Ezt hogy csinálja? Tartott egy ritmust, pontosan azt, ami megőrzi a feszültség erejét, ám nem növeli. Meddig nyújtható a vágy? Addig, amíg akaratlanul a párnáink mögött lévő, falnyi tükörben meg nem csodáltam a ritmusosan mozgó csípőjét.
– Mit nézel? – Észrevette az őt szemmel tartó pillantásomat.
– Téged – önkéntelenül válaszoltam.
– Nézzél, édes! Nézzél! – Zsoltot rohadtul nem zavarja, ha nemi élete közben bámulják, sőt mintha gerjesztené, suttogó felszólítása ezt üzente. – Mit nevetsz?
Valóban kuncogtam.
– Olyan vagy, francba, olyan vagy… – Ezt nem lehet kimondani! Csípője nem tett egyebet, felvett egy szinte automatikus ritmust, amit dereka hajlongása is segített. Basszus! Úgy nézett ki, mint egy tüzelő kandúr. Pápai Zsolt közösült.
– Mondd ki nyugodtan! – megállt.
– Nem. – Ezt biztos nem mondom ki.
– Mondjad! – Nem menekülhettem. Mi a fenéért olyan szókimondó a szexben, mintha azt kérdezné, holnap esni fog az eső, vagy süt a nap?
– Ösztönös voltál – megtaláltam a szavakat.
– Szép mentés. – Ő pedig tudta, nem ez tolult nyelvem hegyére.
Újra megmozdult bennem, de most már lassan, mélyeket döfött. Még mindig a bagzó macskák jártak a fejemben. Így kamatyolhattak a heidelbergi ősemberek. Mindent kidobtunk, minden magunkra szedett iskolázottságot, jogi egyetemet, szakmai gyakorlatokat, húsz évet dobtunk el ketten együtt, gimnáziumról nem beszélve. Arca nem ősemberi volt, a figyelem, a ragaszkodás kizárólag egy kulturált lény sajátja lehet. Zsolt óvó gondoskodással mutatta meg, hogy műveltséget feláldozni az ösztön oltárán kurva jó. Ismét helyzetváltoztatás. Hogy a francba képes ilyen hosszan dugni? Ha egy férfi ennyire kíván, ilyen kitartóan élvezkedik a testedben, akkor elkezdesz lubickolni saját nőiességedben.
A kilövellést kísérő horkantások, medvemorrantások ugyanolyan vonzóak voltak, mint a fekete slim fit farmer az aktus elején.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése