Napokkal az indulás előtt csak a legnagyobb elegáns szállodában maradt foglalható szabad szoba. Amikor megérkeztünk, Zsolt olyan volt, mintha ő lett volna bezárva három hétig. Az erkélyről a tavat, a várat nézte, ám nem a panorámában merült el.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem. Jártál már itt? – Szabadság sugárzott belőle, érthetetlen módon a saját, megtalált szabadsága.
– Gimis koromban, anyáékkal.
– Akkor nem mesélhetek újat. – Nem húzott magához, nem ölelt át, barátként beszélgettünk.
– Arra emlékszem, hogy ezer körül építették, aztán egy földrengés lerombolta.
– A környék a kőkorszakban is lakott volt. II. Henrik adományozólevele 1004. április 10-én kelteződött, Brixen püspökéé lett a vidék, ekkor építették az itt lévő román torony helyére az első, védelmet jelentő épületeket. Földrengés ötszáz évvel később volt, közben a Habsburgok is birtokolták… – Történelemórába cseppentem, haladó szinten. Vajon Zsolt érzékeli, hogy fölényessé válik, ha a memóriáját fitogtatja?
– Népszerű hely volt. – Nem akartam tudomást venni szerénytelenségéről.
– Ma is az. Megérdemelten. Nézz körül! – Visszatért a Föld nevű bolygóra, valahol egy franciaágy nevű berendezési tárgy közelében. – De körülnézni ráérünk ebéd után. Most hiányzol! – Mi történt? Pesten hagyta a domináns énjét? Csábított, csókolt, udvarolt.
Időtlenségbe merültünk, végtelenek voltak a csókokra, simításokra szánt percek. Máskor, amikor türelmetlenül vagy munkától kimerülten ért haza, a kielégülésig nem telt el annyi idő, amennyit most a melltartó meglazítására szánt. Csupán kigombolta a blúzomat, hogy beférjen a keze, ám nem vetkőztetett tovább. Lakása ajtaja mintha nem csak engem tartott volna rácsok mögött, kizárta azt a meghittséget, amelyre a szabad szállodai ágyon rátaláltunk.
– Jó a segged! – Mii van? Egy a klasszikus, banális férfimondatok közül, ami elhangozhat ölelkezés alatt. Akkor mondta, amikor derekamra tolta fenekemről a szoknyát. Egy banális mondat, egy banális férfitől, egy banális kapcsolatban. Talán mindketten képzelődtünk.
Keresztben feküdtünk az ágyra, belemarkolt a fenekembe. Csókolózás közben feltérdelt a lábam között, magához húzva terpeszbe ültetett. Öltözetem hiánytalan volt, a pólója zavart. Megkóstoltam a mellét, kezdtem kihámozni a pólójából, a válláig felcsúsztattam, onnan ő vette le magáról. A mellkóstolgatás étkezéssé nőtt, zamatos férfiíze volt. Milyen étkezéssé? Ledőlt bennem egy gátlás. Valósággal faltam. Zsolt eközben leplezetlenül bámult, felizgatta a látvány. Ahogy mozogtam, a blúzom eltakarta előle a mellemet. Hanyatt döntött, hogy hozzám férhessen, és viszonozta a bimbók kényeztetését. Alulról meztelenre vetkőztetett, lekerült a harisnya és a bugyi, lubickolt a női aromatengerben. Zsolt számára az orális szex nemcsak a partnerről szól, hanem saját élvezetéről is. Később felcsúszott mellém, pettingben is elfogadható „ártatlan” csókolózásra, ölelkezésre lazította az összebújást. A csiklómat farmerja dörzsölése tartotta izgalomban, őt a tenyerem, de szükségtelen volt, feszült a nadrágja. Ajka a nyakamat járta végig, a tinik nyújtják szégyenlősen, bátortalanul ennyire az előjátékot.
– Édes vagy! Édes a szabadságod! – Zsolt élvezte az élményt. Olyan, mint az első ölelkezés, pótolhatatlan, nincs belőle második.
Továbbléptünk a tinikorból, csiklótorna, mámorpötty cirógatás következett. Ez sem volt ugyanolyan, mint luxusbörtönömben, a lakásában. Bőrünk nem ért máshol össze, Zsolt élvezte a látványt, a kéjtől lángoló arcomat, és a vágy xilofonjából előcsalt színes hangokat.
– Élvezd, Édes! Lazíts! Engedd el magad! – Elengedni magam? Meg akartam ragadni, markolni a haját, beleharapni a szájába. Ekkor vette le melltartómat és blúzomat. Áradhat-e a zsarolóm szeméből szeretet, miközben többet csókolózunk, mint szexelünk, miközben dugás helyett pettinggel ajándékozza meg önmagát és engem? Meztelen voltam, amikor visszatért a csiklómhoz, nemcsak arcomban gyönyörködött, hanem mellkasom, csípőm mozgásában is. – Szédítő vagy, Viki! Már az első táncunk alatt megkívántalak. Azt akartam, hogy az enyém légy, és most itt vagy. Tüzelsz az ujjam alatt.
Nem tudom, hogyan nézhettem ki, szinte fájt, hogy nem távolodik el a kéjpontomtól. Erősebben simogatott, dörzsölgetett, meg is szorította, össze is csípte. Arcom valószínűleg eltorzult, a hangom közelebb állt pityergéshez, mint nyögdécseléshez, mégsem akartam, hogy befejezze. Nem akartam, hogy enyhítsen a gyötrő érzésen.
– Élvezd, édes! Brutálisan jó lesz, amikor megkönnyebbülsz! – Miért engeded meg a férfinak, hogy nyers erővel sajgásig kényeztesse a tested legérzékenyebb pontját? Sose próbáltam még, milyen a „brutálisan jó” megkönnyebbülés.
– Ne, Zsolt! – Egyik pillanatról a másikra hagyott magamra, kegyetlenül kongó űrt hagyva maga után. Ez a fájdalom kínzóbb volt, mint csiklóm sajgása, tapasztalt szeretőm pontosan tudta.
– Megint kapkodnál, édes! – Kapkodnéék? Mióta voltunk ágyban, húsz, harminc perce, vagy hosszabb? – Gyere! Mindent tudsz, amit tenned kell. – Szájmágiára hívott. Megérdemelte a dajkálást. Behatolás előtt ismét sajgóra izzította csiklómat. Nem a leghosszabb dugással, ám a leghosszabb ölelkezésünkkel kezdtük a szlovéniai hétvégét. Újra akarom érezni a brutálisan jó megkönnyebbülést, még ma.
Az ebéd utáni órákat nem fűtött szobában töltöttük. Sétálni, jobban mondva túrázni mentünk az Alpok havas, jegesen csúszós lábánál. Megértettem, miért kellett síruhát választanom indulás előtt, kellően melegít, és a lehető legszabadabb mozgást biztosítja. A turisták által látogatott szurdok télen járhatatlan, ezért egyéni útvonalon haladtunk. Honnan volt a helyi, évszaktól függetlenül használható utakat, ösvényeket megrajzoló térképe? Talán sose tudom meg. Azt sem, kit tett próbára, magát, engem, mindkettőnket? A terepet sebességük miatt befagyhatatlan vízfolyások, leomlással fenyegető keskeny hegyi ösvények tűzdelték, ahol pusztán Zsolt kezének, karjának ereje nyújtott biztonságot. Én a délutánt túlélőpróbaként éltem meg, ő gondoskodó kalandként. Terve vagy haladási sebességem nem volt tökéletes, késtünk, naplementére estünk be a szállodába, vacsora előtt aludtuk ki magunkat. Éjszakai programja a brutálisan jó megkönnyebbülés megismétlése volt, amelynek feltétele a kéjpontom fájó kényeztetése.
– Otthon hagytad a laptopodat? Mi lesz a naplóddal? – Akkor kérdezte meg, amikor lekapcsoltam az éjjeli lámpát.
– Később írok, kézzel.
– Ugyan, Viki! Ott van a bőröndödben. Írj nyugodtan, nem kell kicsempészned a fürdőszobába, amikor majd azt hiszed, elaludtam.
– Ne kutakodj a táskáimban! – Lebuktam.
– Nem tettem, nyilvánvaló volt, hogy magaddal hozod. Itt van az enyém, ha megfelel. Nagyobb, de kéznél van. – Zsolt gépe 15 inches, az enyém 12. – A pendrive valahol a pénztárcád és púdered között van a kézitáskádban. – Honnan tudta, mit tervezek? Nem szeretnék ügyészként szemben állni vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése