Zsolt alszik. Az első hétvégét töltöm nála, ebéd után álomba ájult. Mellette az ágyban ülve írlak, naplóm.
Tegnap nem lett kész a sült, mire megérkezett. Nem én voltam ügyetlen, ő sietett haza.
– Ínycsiklandozók az illatok! – Lépett be a konyhába. – Mit sütsz?
– Kacsát.
– Kedves tőled. Hiányoztál, szépségem! – A konyhában csókolt meg.
– Odaég a kacsa, ha elvonod a figyelmemet!
– Akkor figyelj rá! Megyek zuhanyozni. – Nemcsak a vonásai voltak felhőtlenek, hanem az egész lénye.
Megterítettem, mire végzett. Az időből, amit a fürdőszobában töltött, az illatokból, amiket magán hordozott, valószínű, hogy arcán és lentebbi testrészein is végzett bőrápolást. Mikor, milyen körülmények között jön rá egy férfi, hogy törülközőben a csípőjén és vizes hajjal ellenállhatatlan? Zsolt tudja magáról.
– Kifogástalan! – Elcsent egy narancsdarabot, miközben húst szeleteltem a tálaláshoz, és csiklandozón belecsókolt a nyakamba. Dzsoggingban ült asztalhoz, vörösbort bontott. – A bor filozófusa még azt mondta az alföldi borokról, korcsmába illenek. Napjainkban bordíjak születnek a régióban, ezt a 2011-es cabernet franc-ot ott palackozták. Lilás tónusa van. – Két-három ujjnyit öntött az öblös pohárba, áttekintett rajta, aztán beleszagolt. – Illatában málna, meggy és némi csoki érződik. Ízében áfonya és málna dominál, keveredve a füstös tölggyel, amit a hordónak köszönhet – aprót kortyolt. Akkor szedte le estebéd végén a tányérokat, evőeszközöket, amikor elfogyott a bora. Az én poharam még nem ürült ki. – Idd meg nyugodtan! Bepakolok a mosogatógépbe. A kacsáért megérdemled. Többet is érdemelsz! – Újra a játékos, pajkos szeretővé vált.
– Ne csiklandozz! – A franciaágyon kuncogtam, még ruhában.
– Dehogynem! – Nem felejtette a két nappal korábban felfedezett nevettetőhelyeket a testemen.
– Hány nő volt?
– Öt év után nem számoltam. Több, mint amiről tudni szeretnél. Reggel óta vágyom rád! – A mókázását legyűrte a vágy, a nyakamat majszolta, falta. Már nem keresett csiklandós pontokat, nyelve nem nyugodott, szorosan tapadt rám, amikor elfordítottam a fejem, követett. – Kívánlak! Vedd le a nadrágom! … Ne, most ne! – Nem érhettem közvetlenül hozzá, nem a kezemtől akart beteljesülni. Hajamba túrva megragadta a fejem, a másikkal a szabadidőnacimat hámozta le. – A bugyit te vedd le! – Nem volt bemelegítő tapogatás, azonnal becsúszott. Igazi körhinta kezdődött ekkor. Behatolt elölről, aztán oldalra fordult, hasra fektetett, megérkezett hátulról, később hátulról-oldalról. Szédítőbben körbeforgatott, mint a szilveszteri kismalacot szokták a nyárson. Minden égtájat, minden irányt alaposan kihasznált, csupán akkor szakadt el tíz másodpercre az ölemtől, ha a lábunk útban volt, azonnal behatolt újra. – Mondtam, hogy egy ciklon vagy!
– Meddig bírod?
– Tovább, mint te. – Megvárta első repülésemet, a másodikkal szárnyalt velem.
Este ismét hamarabb került ágyba, mint én.
– Kérem! – Bugyiban és baby-dollban léptem ki a fürdőből. – Ne gyerekeskedj! Állj ide elém! – Nem elég, hogy az ágynál le kellett vetkőznöm alulról, maga elé hívott. Létezik szemérmes sztriptíztáncosnő? Ha eddig nem volt, itt vagyok én. – Ne kapkodj! Maradjon kicsit a térdednél! – A szemérmes sztriptíztáncosnő arcából kifutott a vér, a kicsapongó pasi hímtagjában összeszaladt. – Feküdj le! – A bugyi a bokámon is túljutott. Végre megkaptam a takarót, amit rögvest félrehajtott rólam. – Finom vagy! – Csütörtök este óta nyilvánvaló, nem védhetem meg kitárt combjaimat a szájával, nyelvével szemben. Ugyanazon a vaksötét ablakon bámultam ki. Nem akartam a folytatást, a kiborulásomat sem akartam újra. Zsolt nem vett tudomást passzív ellenállásomról, a rabja voltam. Felhőtlen volt az ég, láttam néhány csillagot. Két tejútnyi idő után telt be velem, és dugott meg. Megkönnyebbülten aludtam el, önfegyelmem jelesre vizsgázott.
Ma reggel nem hagyott magamra, amíg fel nem ébredtem, zavarni sem zavart, fülhallgatóval nézett tévét.
– Jó reggelt! – A fülest kivette, amint felkeltem.
– Azt mondtad, ciklon vagyok. Ki tud többet rólam, te vagy én?
– Egy nő az egyetlen nő. A pasikról te tudsz többet.
– Zárkózott barátaim voltak.
– Akkor róluk is én tudok többet.
– Kérhetek valamit? – Esti rohamai után védelmet kerestem. – Idejöhetek? – Fejemet a mellkasára tettem.
– Ez kérdés? – Amilyen természetességgel simultam hozzá, olyan természetességgel karolta át a vállamat. – Van egy újabb szabály. – Mit akar még? Gyomromban ismét összeállt a kő. – Te is hívhatsz magadhoz, Viki! Ha hiányzom, te is szólhatsz! – Igaza volt, tartok tőle annyira, hogy nem mernék kezdeményezni.
Mi az izgató abban, amikor bugyi nélkül fekszel a takaró alatt? Miért izgató tudni, hogy a pasidon sincs semmi a pléd alatt? A meztelenség gerjesztő. Talán azért, mert azon a mellkason hevertem, amelynek látványa először ütötte át távolságtartásom páncélját Zsolttal szemben. Ujjam felfedezésre indult, de nem a férfi arcát néztem, hanem saját kezemet követtem a szememmel. Egy pehelyke, két pehelyke, szőröcskék, bársonyszőrzet, mell, mellbimbó... A mutató- és a középső ujjam ott ragadt. Tanulom Zsolttól a tudatos figyelmet? Eddig felszínesen repkedtem férfiak mellkasán, most érezni akartam, ahogy köröcskék, cirógatások alatt duzzad a mellbimbója. Hívogató egyről a kettőre, ötről a hatra juttatni, felhúzni a pasidat.
– Folytasd! Csókold meg! – Tényleg beindult. Ekkor néztem az arcára. Zsolt ismét szép volt, feje kissé hátrafeszítve, szemei csukva, mint amikor az ágyékán kézimunkáztam. Megtettem, amire kért. – Érezd a nyelveddel, amint duzzad! Érezd, Viki! – Tenyere a hajamhoz ért, nem szorított magához, csupán megtámasztotta a fejem. – Feltekintettem rá, a szeme nyitva volt, engem figyelt. Bólintott. – Körbe, szépségem! Nyald körbe!
– Ti is ezt érzitek, amikor a nőt szopjátok?
– Valószínű. Férfibimbót nem szopok – mosolygott. – Mondtam, hogy szélvész vagy! Gyere! Ne engedj el közben! Szopj! – Úgy emelte két tenyerével csípőmet az ágyékára, hogy közben a szám nem szakadt el tőle. Keze ezután már nemcsak megtámasztotta a fejemet, hanem magához húzta. Medvés-bikás horkantások, harsogások kíséretében lövellt belém.
Itt fekszik mellettem, ki kellett hámoznom magam az öleléséből, amelyen álmában sem lazított, így vettelek kézbe, naplóm. Bimbója, picinyke, ám érezhető szintváltás a bimbó és az udvara között. Az íze, amelyet eddig nem ismertem, mégis kívánatos, újra és újra feldereng, ma újra akarom érezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése